Vezető trénerek:
Pelikán István – sziklamászás, barlangászás
Sokaknak bizarr dolognak tűnik egy vékony kötélen lógni élet és halál között, vagy egy szűk, sötét, nedves helyen kuporogni, és megpróbálni kijutni biztonságban.
„Hegymászók, bolondok!”, gondolják.
Nekivágni hegynek, völgynek, barlangok mélyének, hogy kihívást keressünk magunknak egy olyan élmény, amely alapjaiban változtathatja meg szemlélet világunkat vagy gondolkodás módunkat.
Feljutni egy hegy tetejére, lejutni egy veszélyes barlang mélyére elsősorban önmagunk határainak feszegetése. Merem – nem merem? Be tudom vallani magamnak, mire vagyok képes, és mire nem? A felelősségvállalás, és a bátorság próbája ez, ami nemcsak az adott pillanatra, hanem az egész életünkre vonatkozik. Ezek a képességeket csupán feltételezhetjük magunkról, amikor még egy íróasztal mögött ülünk.
A sziklamászás és a barlangászás esetében nagyon igaz az, hogy egy tréning – bármennyire csapatépítő – nem csupán a csapatmunkáról, összetartásról, kommunikációról, és problémamegoldó képességekről, hanem magáról az egyénről is szól. Nem csak akkor válsz egy csoport hasznos tagjává, ha ismered a társaidat, hanem ha tisztában vagy önmagaddal is. Elvállalod, amit meg tudsz tenni, és átengeded másnak, ami meghaladja a képességeidet.
Trénerek:
Kosztin Arnold – A férfi attól férfi, hogy vagy olajos, vagy poros?! Lehet, bár szerintem vannak tiszta átmenetek, amiket nevezhetek szürke hétköznapoknak is. Én – akár egy igazi hegymászó – lépésről lépésre haladtam. Először csak tanultam, és gyakoroltam. Aztán oktattam és vigyáztam másokra. Ma pedig már a Magyar Hegymászó Oktatók Egyesületének tagjaként teszem azt, amit szeretek.
Számomra a legfontosabb, hogy az emberek közel kerüljenek egymáshoz, kialakuljon bennük egy egészséges önbizalom, és egy olyan összetartás, amit a szürke hétköznapokban – vagy ahogy én nevezem: tiszta átmenetekben – is használni tudnak.
Győri Attila
